Megállni. Ünnepelni. Továbbmenni.

Volt idő, amikor nem ünnepeltem meg a sikereimet. Nem azért, mert nem volt mit. Hanem mert mire odaértem, már nem ott voltam fejben. Sőt: gyakran már akkor emeltem a tétet, amikor látszott, hogy elérem, amit kitűztem.

Megcsináltam egy nehéz feladatot – és már a következő kihíváson járt az eszem. Meghoztam egy bátor döntést – és rögtön azt kerestem, mit kellett volna másképp, jobban.

Haladtam. Csak épp sosem érkeztem meg. A sikerek elsiklottak mellettem. Nem ültek meg bennem. Nem lett belőlük erő. Sokáig azt hittem, ez így rendben van, hogy a célok visznek előre – és ez részben igaz is. De ez nem jelenti azt, hogy amikor elérünk valamit, ne lenne dolgunk vele. Sőt.

Elkezdtem megállni. Nem hosszú időre. Csak annyira, hogy ránézzek arra, amit megtettem. Amit elértem. Kimondjam: ez nem volt magától értetődő, és megengedjem magamnak azt az érzést, hogy ez számított, hogy jó voltam. Elég jó.

Apró sikereink – amiket gyakran nem ünneplünk

A coachingban gyakran hallok ilyen mondatokat:

„Erre bárki képes lett volna.”

„Magamat ünnepelni? Dehogy. Ez nem nagy szám.”

„Csak teszem a dolgom.”

Pedig fontos észrevenni, hogy volt idő, amikor az a helyzet, amiben most vagyunk, vágyott cél volt. Ezek a fordulópontok gyakran csendesek. Belül történnek. Innen vezet tovább az út.

A Via Mirabilis nem egyenes vonal, hanem egy út, tele megállókkal. Olyan pontokkal, ahonnan érdemes visszanézni. Nem azért, hogy ott ragadjunk, hanem hogy rálássunk, honnan jövünk.

Az ünneplés itt nem feltétlen taps. Valami, ami neked jár, és rólad szól.

Ünneplés a coaching folyamatban

A közös munkában nemcsak azt keressük, merre tovább. Hanem azt is, mi történt már meg. Mert amit nem ismerünk el, az nem tud megtartani. Amit nem ünneplünk meg, abból nehéz erőt meríteni.

A karácsonyi időszak különösen alkalmas a megállásra. Arra, hogy visszanézzünk az elmúlt időszakra, és észrevegyük, mennyi mindent tettünk elég jól.